BODOR ÁDÁM: Ez egy azóta eléggé elfeledett írás. Nincs is benne az utolsó gyűjteményes elbeszélőkötetemben. A „Téli napok”. Ez volt az első. A keletkezésének a körülményeiről csak annyit árulhatok el, hogy szerettem volna írni egy novellát. Nem tartottam túlságosan sikeresnek ezt a vállalkozást, de az Utunk, a Kolozsváron akkor megjelenő irodalmi hetilap közölni akarta, azzal, hogy vajon a cenzúra mit fog ehhez szólni. Nem mintha politikai tartalma lett volna ennek az írásnak, inkább azért, mert ekkor dőlt el, hogy tulajdonképpen pályára engedik-e a szerzőt vagy nem. És mivel nekem politikai priuszom volt, ez kétséges volt akkor. A szerkesztőségben ébresztett is ez aggodalmakat. Ezen túljutottam. A második írásom, a „Kivégzés” volt az, amit körülbelül két és fél óra alatt írtam, és a később kialakult szokásomtól eltérően nem húztam meg, nem is írtam bele utána semmit. Úgy hagytam, ahogy van, úgy van mind a mai napig. Ha jól emlékszem, ez a Fülesbagolynak a nyitó írása. Hát ennyit tudnék mondani most hirtelenjében a kezdetekről. Még hozzátenném azt, hogy tulajdonképpen egy nagyon szerencsés időszakban kezdtem. Ez 1965 volt, amikor a romániai politikai életben érezhető volt egy bizonyos fokú lazulás, és majdhogynem reményt adó engedékenység és nyitottság a művészetek irányában. Úgyhogy az, hogy én közlési jogot kaptam, abban bizonyára a pillanatnyi politikai konstellációnak is szerepe volt.

 

 

BODOR ÁDÁM: A politikai priuszom abból adódott, hogy ’52-ben néhány iskolatársammal államellenes röpcédulákat nyomtattunk és terjesztettünk, és május elsejére időzítettük az első akciót, ami teljes sikerrel járt. Az ismétlés, amit augusztus 23-ra terveztünk, ami Románia felszabadulásának ünnepe volt, már bukással végződött. Én akkor épp nem tartózkodtam Kolozsváron, de a társaim elbeszéléséből tudom, hogy egyik társunkat a pincében az édesapja rajtakapta a röpcédulák nyomtatása közben. És azonnal felfogta, hogy itt most baj van. Aránylag egyenes és tisztességes ember volt, aki ugyanakkor tanácsra is szorult. Felhívta egy rokonát, hogy beszéljék meg a dolgot, hogy most mi az eljárás a gyerekkel szemben, és egyáltalán hogy kezelhetik ezt az ügyet.

            Ez az illető rokon ügyészségi fogalmazó volt, és körülbelül 15 perc alatt már az állambiztonsági szervek tudomására hozta, amit megtudott. Úgyhogy a társaságot – kivéve engem – egy éjszaka a Securitate felgöngyölte és letartóztatásba helyezte. Rám három nappal később került sor, mert én éppen a Radnai havasokban tartózkodtam, és nem vettem részt az akcióban. Egy egész különítményt küldtek a felkutatásomra, ami sikerrel is járt, és onnan kísértek be Kolozsvárra. Ez a történelmi háttere dióhéjban a kezdeteknek.

 

 

BÁ: Öt évre ítéltek eredetileg,.

 

 

BÁ: Igen, igen. De a román törvények szerint egy fiatalkorú 15 éves korától fogva felelős a tetteiért, már politikai értelemben, tehát elítélhető. Úgyhogy mi élveztük a törvény teljes szigorát. Öt év börtönbüntetésre ítéltek, amit a fellebbezés során háromra mérsékeltek. Egyébként nekem akkor is szerencsém volt, mert egy nagyon kedves vallatótisztet kaptam, aki jóságos ábrázatával nem is tudom, hogyan kerülhetett a pribékek közé. Segített a vallomás összeállításában, mindent előre mondott, amit rossz emlékezetemre hivatkozva igyekeztem elhallgatni. Ugyanis én akkor nem tudhattam, hogy az egész szervezetről ők akkor már mindent tudtak a korábbi vallomásokból, úgyhogy szűkszavúan kezeltem az ügyet. De ő mindig rávitt és segített, és a végén a jóindulata láttán megkérdeztem, hogy szerinte mennyit kapok. Azonnal rávágta: ötöt, és aztán később, ha minden jól megy, akkor ténylegesen hármat. És így is történt. Az ítélet már kész lehetett első pillanattól fogva. De a három évből végül csak kettőt töltöttünk le. Ez már egy más történet. Elmeséljem? Lehet, hogy tanulságos lesz.

            Egyik osztálytársunk, a költő Palocsay Zsigmond édesapja, aki eredetileg tűzoltó volt alapfoglalkozását tekintve, hobbiból a kertjében, ami Kolozsvár peremén terült el, a hegyoldalon, növény- és gyümölcsnemesítésbe kezdett. És hát amatőr létére valóban sikereket ért el. Úgyannyira, hogy a testvére virágüzletet nyitott Kolozsváron, a gyümölcsei pedig bevonultak a piacokra. Emlékszem, milyen óriási őszibarackokat hozott tízóraira a kedves osztálytárs, és kínálgatott persze másokat is. Úgyhogy a kardvirágokból meg a rózsából meg a szegfűből és a barackokból a pártrendezvények asztalára is jutott. Felkarolták ezt a selfmademant, és bámulatosan rövid idő alatt befutott. Olyan értelemben, hogy a kertjét őrséggel látták el, kinevezték kísérleti állomásnak, és valamikor az ötvenes évek elején, nem sokkal a mi szervezkedésünk előtt, hét elemis végzettséggel és egy tűzoltósági gyorstalpalóval akadémikussá léptették elő. És ’54. augusztus 23-án, a román nemzeti ünnepen, állami díjjal akarták kitüntetni. Ez a legnagyobb elismerés volt annak idején. Az öreg Palocsay egyenes ember lévén, ahogy az értesítést kézhez kapta, Bukarestbe utazott, és személyes kihallgatást kért a pártfőtitkártól, aki akkor Gheorghiu-Dej volt. Előadta neki a történetét, hogy köszöni szépen az elismerést, de nem veheti át, mert a fia államellenes szervezkedésért és összeesküvésért éppen börtönbüntetését tölti. Rövid gondolkodás után a pártfőtitkár azt mondta: Jó, hát akkor kiengedjük. Az öreg erre megcsóválta a fejét: nem úgy van az, mert nincs egyedül. Hát hogyhogy, hányan vannak? Hát tizenheten. Ez már elég rossz hír lehetett, mert akkor visszavonult a pártfőtitkár. Talán még Moszkvát is felhívta, és jó sokára, órák múltán tért vissza azzal a hírrel, hogy jó, akkor kiengedjük az egész társaságot. És fogalmaztak az államtanács részéről, akkor úgy hívták ezt, egy dekrétumot névre szólóan, és még aznap este kiengedtek. Nem aznap este, volt egy kis türelmi idő, szeptember harmadikán engedtek ki. Fogalmunk se volt, hogy mi történt, egyszerűen összegyűjtöttek, azt hittük, hogy egy büntetőtelepre visznek valahova, közben kiengedtek.

 

 

BÁ: Igen.

 

 

BÁ: Nem tudom. Furcsa, szigorú, mosolytalan ember volt, puritán életet élt, de tisztességes és egyenes ember is volt. Nem hiszem, hogy örült annak, amikor a fiát pont ilyen okok miatt letartóztatták. Nem volt ő egy hithű kommunista, de mivel az egész felemelkedését tulajdonképpen egy ilyen kommunista karriernek tekinthette, ez számára magánemberként is szörnyű kínos lehetett. Egy nagyon egyszerű, de karakán ember volt.

 

SZS: Azt olvastam „A börtön szagá”-ban, hogy ahhoz, hogy valaki író legyen, nem árt, ha történik vele valami. És hogy veled ez pont abban a korban történt, amikor röpcédulákat fogalmaztatok meg, és vécépapírra nyomtattátok házi nyomdával, és ami játékként indult, elég komoly fordulatot vett. Hogy mivel találkozik egy 17 éves fiatalember, amikor bekerül a Securitate börtöneibe, hogy milyen hajszálon múlnak dolgok. Az írásaidban mindez később nem közvetlen módon, hanem inkább az érzékelés tekintetében, a figyelem iránya tekintetében érzékelhető. De térjünk még ahhoz vissza egy kicsit, hogy hogyan lesz Bodor Ádám író? Amikor 19 évesen kiengednek titeket, akkor még le kell érettségizni. Előbb munkásként dolgozol. Mi az, ami téged írásra ösztönöz vagy késztet?

 

BÁ: Az eléggé érthető, hogy ilyen fiatalon szembesülni mindazokkal a veszélyekkel, amelyekkel annak idején ott egy állampolgárnak számolnia kellett, ez természetesen egy sokk. És nyilván nagyon beleszól az ember életébe, és egyáltalán a személyiség alakulásába.  Nemrég pont az jutott eszembe, hogy az ember személyisége körülbelül a nulla évtől a húszas évei elejéig alakul, de talán már korábban készen van. Nagyon lényeges az, hogy milyen impulzusok érik ilyenkor az embert. Főleg az, hogy tudat alatt melyek azok a meghatározó emlékek, amelyek aztán esetleg az egész útját megszabják.

            A kérdésben az volt, hogy mitől lesz az ember író. Hát nyilván nem attól, hogy bezárják, mert akkor tele lennénk ezerszámra íróval, de kétségtelen, hogy aki nem készül írónak, a végén mégis az lesz belőle, én is ilyen voltam, annak egy ilyen esemény döntőnek bizonyul. Annak ellenére, hogy sosem jutott eszembe az, hogy akár a börtönben szerzett konkrét élményeimet valaha is megírjam, vagy egyáltalán börtönregényt írjak, de mégis úgy érzem, hogy ez a többlet, ami engem akkor a kortársaimtól, a nemzedékemtől megkülönböztetett, nyilván errefele terelt. Nem is igen tudtam volna én annak idején pályát választani. Egyrészt egyetemre nem vettek volna fel a politikai rovott múltam okán, ezért is iratkoztam be a teológiára, illetve felvételiztem, mert oda se volt annak idején egyszerű bejutni.

 

 

BÁ: Én, amikor a teológiára kerültem, az intézetről nem tudtam semmit. Édesapám révén, aki egyházkerületi főgondnok volt, tudtam már a teológiai tanárokról, kettő-három közülük majdnemhogy baráti viszonyban is volt édesapámmal. De magáról az intézeti életről, a tanrendről, a diszciplínákról egyáltalán nem tudtam semmit. Az volt a cél, hogy a katonaság elől, ami akkor rám várt, valahogy menedékbe kerüljek egy néhány évig, aztán ki tudja, mi lesz, hátha lesz addig valami. Négy-öt évig dekkol az ember valahol. Időhúzásnak indult az egész, mert elhivatottságot én nem éreztem. A humán tudományok iránt valamelyes fogékonysággal azt hiszem, rendelkeztem, még mindig jobbnak tűnt, mintha matematika-fizika szakra iratkoztam volna be. Ugyanakkor az intézetre akkor még nem tenyerelt annyira rá a hatalom. Bizonyos függetlenséget élvezett, és a tanrendben is egyetlen olyan tantárgy volt, ahol mondjuk ismerkedni kellett a létező szocializmussal, az állam- és jogelmélet, ami tulajdonképpen hasznos ismeretekhez is juttatott abban az időben. A többi tantárgyban is, ha az ember valamelyes érdeklődést táplált az ókori tudományok, a klasszika-filológia meg a történet iránt, nagyon sok mindent talált a tananyagban, amit élvezettel olvasott és elsajátított. Voltak persze kellemetlenebb tantárgyak is, mint a lelki gondozás vagy a prédikáció elemeinek elsajátítása, ezek kétségtelenül szoros értelemben a liturgiáhozkapcsolódtak, tehát az embert untatták. Az ember az én vagyok ebben az esetben. De ennek ellenére nem rossz eredménnyel és nem rossz kedvvel elvégeztem ezt az intézetet anélkül, hogy megkísértett volna a gondolat, hogy én esetleg a lelkészi pályát vagy az egyházépítést hivatásomnak tekinthetném.

 

 

BÁ: Egy rövid írásomban szerepel egy teológus, sőt, azt hiszem kettő is, akik jogászoknak adják ki magukat. De ezek véletlenül csúsztak be.

 

 

BÁ: Stilárisan nem hiszem, hogy hatottak rám azok az olvasmányok, amelyekkel annak idején találkoznom kellett. 

 

SZS: Miután a református teológiát elvégezted, egy ideig a református egyház levéltárában dolgoztál, míg föl nem mondtál. Akkor nagyon nehéz helyzet alakult ki, ezt A börtön szagából tudom, hogy miből is fogsz megélni, és elkezdtél festményeket készíteni abból a célból, hogy azt vásárokon eladod. Ez a festészet, ennek a technikája úgy zajlott, hogy nagyon sok képet kiraktál egyszerre, a témák a közkedvelt témák: naplemente, szomjúhozó szarvas a pataknál, dekoratív célokra készülő festmények voltak, és mihelyt egy kis cinóbervörös volt az ecseteden, akkor mindegyik képen egyszerre, ahova szükséges volt, azt fölfestetted. Ez a technika, a megélhetési festészetnek ez a formája hogyan viszonyul benned az írástechnikához?

 

BÁ: Sehogy. Ugyanis nem tudok egyszerre tizenöt különálló írással foglalkozni.

 

 

BÁ: Egy írás attól jön létre, hogy kialakul az alaphangulata. Meg valami, egy késztetés. Egy illat, ami elindítja. És ezt nem lehet prostituálni. Nem tudom áthelyezni egy másik történetbe. Akkor nincs is más történet, csak ez az egy van, amin végig kell haladjak. És vissza- visszatérjek rá. Az másik dolog, amikor több fejezet van, amikor egy több fejezetből álló munkán dolgozom, akkor vissza-visszatérek, és a kész dolgokon továbblépegetek, de a különálló elbeszélést, történetet vagy regényfejezetet, amíg be nem fejeztem, addig nem lépek át egy másikba.

Ahogy kialakul a történetnek a belső hangulata, és megsejtem azt a világot, amiben itt történni akar valami, akkor talán leírok két-három mondatot, és elmehetek a piacra is, mert elindult, utána bármikor vissza tudok térni rá. Úgyannyira, hogy gyakran észreveszem, hogy munka közben szól a rádió, de nem is hallom.  

 

Úgyhogy ez az egyszer dilettánsként alkalmazott eljárás az irodalomban nem működne. Az én esetemben egész biztos, hogy nem.

 

SZS: Nem az élettörténet irányában mennék tovább. A Sinistra körzetnél, ami 1992-ben jelent meg, és már itt, Budapesten írtad, mit jelent az, hogy benne vagy egy szövegben, mit jelent benne lenni annak a hangulatában? Onnan közelíteném meg a kérdést, hogy a Sinistra körzetnek egy Andrej Bodor nevű szereplője van, egyes szám első személyben meséli el – hát, hajmeresztő történetek vannak benne –, nyilvánvaló, hogy a képzeletnek nagyon nagy szerepe van ebben a könyvben, mégis énként meséli el egy olyan nevű szereplő, akinek a neve nagyon közel áll a saját nevedhez. Viszont van négy olyan fejezet, amelyben az én-elbeszélés átvált ő-re. Tehát ahol már nem Andrej Bodor mesél egyes szám első személyben, hanem van egy külső hang. Ott kevésbé vagy jelen? Miért lépsz ki? Mi az a döntés, hogy ezt nem úgy mesélem el, mint én, még akkor sem, ha ez az én egy kitalált én?

 

BÁ: Igen, ez egy kitalált én, akinek az előadásmód alanyiságához semmi köze nincs. Ez egy eszköz. Egyszerűen egy eszköz, a regényszemlélet, a történeti szemlélet tekintetében. Ugyanígy az is eszköz, amikor kilépek az énből. Mert egyszercsak ott tartottam, hogy ezt itt nem egy én adja elő.  

 

 

BÁ: Hát igen, ott ki kellett lépni egy tárgyilagos nézőpontra ahhoz, hogy a történet továbbgördüljön.  

 

SZS: A Téli napok egy olyan távolított szubjektivitás. A Kivégzésnél viszont egy olyan fiatal férfit látunk, akinek a kivégzés előtt megpróbálják a szemét bekötni, de ő nem hagyja. Tehát itt egy hősnek az utolsó perceit láthatjuk, érezhetjük, olvashatjuk. Az Andrej Bodor története pedig egy antihősnek a története. Nem tudom, mondhatom-e ezt.

 

BÁ: Persze.

 

SZS: Mindenképpen valaki, aki egy nagyon szép elképzelés miatt egyre mélyebben bekerül egy korrupt diktatúrának a köreibe, és ő maga is lassan-lassan megteszi mindazt, amit tőle ez a hatalom elvár, és amikor Béla Bundasiannal találkozik, amit már nem énként, még csak nem is fiktív énként mesél el a Sinistra körzet elbeszélője, valójában Béla Bundasian le is köpi, ha jól emlékszem…

 

BÁ: Hát nem éppen, de köpdös…

 

 

BÁ: Nincsenek hősök, nincsenek. A Kivégzés annyira a kezdeteknek az írása, az első jelentkezésnek a hevében, úgy látszik, motoszkált még bennem valami heroizálási hajlam, de ez teljesen elmúlt. Minthogy nem is állt módomban hősökkel találkozni. Én is csak olvastam róluk, és nem is igen hittem nekik. Úgyhogy ez távol áll tőlem.

 

 

BÁ: Hát hamis mindig volt, de alkalmazkodni kellett az igényekhez. A romantika korában elképzelhetetlen, hogy ne hősökről keletkeztek volna alkotások, de később is, még a polgárosodás, a felvilágosodás után is még, jócskán. A nagy fordulatot persze az első világháború hozta, amikor kiderült, hogy korántsem a stabil békeidőknek a földje Európa, attól kezdve érzékelhetően kezd kiveszni a művészi ábrázolásból a hősök alakja. Persze azért a hamis ideológiák elvárásaiban szerepelt. A Komszomol például tele volt hősökkel, tudjuk.    Meg egyáltalán, az mindig gyanús, amikor egy ideológia teremtgetni kezdi a hőseit, vagy sugallja az ilyen irányú elvárásait az alkotók felé.

 

 

BÁ: A börtönben, ahogy beléptünk a börtön kapuján, hát számomra legalábbis. Az ember szabadlábon és kint azt hiszi, hogy a politikai foglyok börtöne az egy akadémia, hogy jobb társaságba már az ember nem is kerülhet. Hát ez óriási tévedés. A politikai börtön is hétpróbás gazembereknek a tanyája. Talán attól, hogy a körülmények egy pillanat alatt lealjasítják az embert. És ezt észre kellett venni azonnal. Ez volt a lényeg.

            Egyébként említettél egy szót a kérdésed elején, a cenzúra szót. Bármi hihetetlen, nekem soha semmiféle bajom a cenzúrával nem volt. Ezt onnan tudom, hogy az írásaim változtatás nélkül jelentek meg, Annyi volt, hogy amikor az államfő és pártfőtitkár, akinek most elhallgatnám a nevét, expozét tartott, és minden sajtóorgánumnak hoznia kellett a szöveget, abban a számban én társszerzőként nem vehettem részt. Én ezt mindig messzemenő megértéssel fogadtam. Ilyenkor csúszott a megjelenésem egy hetet vagy két hetet, hogy ne közvetlenül rontsa az írásom a fennkölt hangulatot. De az se cenzurális intézkedés volt, hanem a szerkesztőségnek a bölcsessége. A körülményeknek, a közegnek az ismerete hozta ezt a döntést.

 

SZS: A börtön szagában meséled azt, hogy édesapád nem értette volna, vagy nem értette a te írásaidat. De sokat olvasott, mint  polgári életmódot követő ember. A kolozsvári hitelbanknak volt ő az igazgatója életének egyik szakaszában, aztán meg ugyancsak a Márton Áron perben politikai koncepciós per áldozataként börtönbe került, pont egy időben voltatok börtönben. Az a különös, hogy létrejön egy olyan helyzet a 20. századnak ebben a második felében, amikor az irodalmi kifejezésmódok egészen megváltoznak, mivel a heroikus beszédmódot a hatalom sajátítja ki magának. Viszont az történik, hogy a korábbi polgári világ számára ezek az ironikus, keserű, nagyon erős, nagyon érzéki szövegek meg megközelíthetetlenek lesznek.

 

BÁ: Hát értem is a kérdést, meg nem is. De amit értek belőle, arra igyekszem válaszolni. Édesapám közgazdász lévén, átlagolvasó volt. Ő mint átlagolvasó Wass Albertet olvasott, Maupassant-t, Tamási Áront, Csehovot, Tolsztojt. Ebbe a világba én már nem fértem be. Hogy miért, ezen el lehet töprengeni. Úgy látszik, hogy hangulatában valami egyéb áradt ezekből az írásokból.

 

SZS: A regényeidben és a novelláidban elég gyakran fordul elő az, hogy mostohafiú, nevelőszülő. A Sinistrában nem a fiát, hanem a mostohafiát próbálja kiszabadítani Andrej Bodor, vagy Az érsek látogatásában a nevelőanyja Colentina Dunka az elbeszélőnek. Tehát a családnál mindig van valamiféle közvetettség, valami indirektség. Tehát nem fiú, anya, hanem mostohafiú, nevelőanya. Tehát az alapvető társadalmi szerkezetben valami megbomlott?

 

BÁ: Nem társadalmi, bennem van a hiba. Úgy látszik, most jut eszembe ez a dolog, hogy bizonyára ösztönösen kerülöm a meghittséget a kapcsolatokban. Énnekem egy kicsit gájl lenne nagyon közeli családi kapcsolatról írni, úgy látszik.

 

 

BÁ: Jó. Máskülönben ennek ellentmond, amit az előbb felhoztam, hogy az édes szülő és a gyermek közt történnek a legborzalmasabb dolgok ugyebár. Nem a regényeimben, a valóságban. Mégis úgy látszik, hogy szemérmesen kikerülöm az ilyen helyzeteket.

 

SZS: Hát nem kerülöd ki, mert ott van, amikor a kislányát fölajánlja, eladja a Sinistra körzetben…Nem kerülöd el azért. És az, hogy miért nem írsz gazdagokról? Mindig a szegénységnek, az elesettségnek egy szinte már fokozhatatlan stádiumában lévő emberekről, vidékekről írsz.

 

BÁ: A gazdagok élete, a gazdagok sorsa unalmas.

 

 

BÁ: Nem. Ez nem izgalmas terület számomra, az én eszmélésem az Erdély társadalmi és nemzetiségi körülményei között történt. Ezt gyerekkoromban meg kellett tapasztalnom. Egy Abrudan nevű román ember hozta nekünk a tejet, ő mezítláb járt, és egy nagyon hercig, kikeményített kötényben áruló szász menyecskénél vettük a sajtot. Tehát én úgyszólván gyerekkoromban szembesültem azzal, hogy azért itt valami nincs egészen rendben. Az a polgári környezet és állapot, amiben én Kolozsváron a szüleimmel, az ismerőseimmel és a rokonaimmal együtt élek, az tulajdonképpen Erdélyben egy sziget. Ez egy nagyon sokszínű hely, de nem érvényes egészében minden erre, amit én otthon hallok, és az az erkölcsi környezet, amiben én élek. Ez a látvány eleve determinált. Egy csomó mindent. Elsősorban azt, hogy engem a periféria elkezdett vonzani. A sajtos néni azért, mert ő törte a magyart, és tudtam róla, hogy Hartignénak hívják, és hogy német, tehát hogy Erdélyben németek is élnek, és az Abrudan, aki mezítláb hordta be Szamosfalváról a tejet nekünk, tudomásul kellett venni, hogy Kolozsvártól 8 km-re mezítláb közlekednek az emberek. És bejönnek úgy a városba is. És ahogy a sugarak mentén haladt kifelé az ember a nagyvárosi környezetből, úgy szembesült a létnek egy teljesen más dimenziójával erkölcsileg is. Teljesen más volt. Én ezt vettem észre, persze némi túlzásokkal, ebből merítettem a legeslegtöbbet.

 

 

BÁ: Erre nem szoktam válaszolni. Annyit mondhatok, hogy nagyon rendszertelenül dolgozom. Ha valami nagyon izgat, akkor elhalasztok dolgokat emiatt, de egyre ritkábban, csomó minden tud fontosabb is lenni. Aztán egyszercsak újra ez lesz fontos. Nagyon rapszodikusan és rendszertelenül dolgozom. És arról, hogy min, arról soha nem szoktam beszélni. És nemcsak babonából, hanem mert sokszor én sem tudom, hogy mikor leszek vele kész, és hogy hányadán állok, mert hagyom, hogy teremtse meg saját magát. Rábízom, hogy keletkezzen.

 

 

BÁ: Amikor az ember egyszer vásárra vitte a bőrét, és egy szélhámos filmrendezővel leül egy asztalhoz tárgyalni, akkor tudnia kell, hogy itt nagy bajoknak néz elébe. Minden illúziót el kell hessegetni. Nem azért, mert nagyon rossz ember a filmrendező, hanem azért, mert művész. És a művésznek önálló művészi egyénisége és látványa van, egy teljesen más műfajban. Tehát naiv és túl hiú az az író, aki ilyenkor bármiféle reményekkel néz a dolgok elébe. Tudni kell, hogy valami egészen más fog történni, mint amire ő számít. És ez nem is baj mindaddig, amíg művészileg megközelítőleg azonos értékű mű keletkezik. Akkor van baj, amikor a rendező vagy szolgai hűséggel és különösebb képzelőerő nélkül egyszerűen átülteti, átkopírozza a filmszalagra a prózai szöveget. Ami hát elég gyatra dolog. Ismerünk ilyen alkotást rengeteget. Az igazi film az, amiből az derül ki, hogy ugyan alig-alig emlékeztet az eredeti műre, viszont az annyira erős volt, hogy mélységesen megihlette a filmrendezőt, és abból egy kitűnő alkotás született más műfajban. Ennél nagyobb elégtétele egy írónak nem lehet, azt hiszem. Aztán hogy találkozik-e az ember ilyesmivel vagy nem, az újra más kérdés.

 

 

BÁ: Azt tudnám erre válaszolni, amit érzek. Az a világ nemhogy belőlem nem múlt el, de a környezetünkből sem múlt el. Annak a fenyegetését nap mint nap érezni lehet, 20 év a történelemben az nem idő. Az nem szolgál komolyabb tanulságokkal sem, perspektívával pedig éppen, hogy nem.